Tyúk, mint házikedvenc

Ismét jelentkezem egy írással, melyben arról szeretnék pár gondolatot megosztani veletek, hogy a tyúkokat miért lehet (és kell) szeretni, s hogy igazából ők is olyanok, mint például egy tengerimalac, csak pluszban még tojnak is. Kezdjük is az elején: manapság a legtöbb embernek, ha eszébe jut, hogy kellene egy társ, egy állat, nem a tyúkokra (s általában a baromfikra) gondol. De miért is van ez így?

Ennek a kérdésnek a megválaszolásához a városokban egy kicsit vissza kell mennünk az időben, de ezt akár a falvakra is mondhatnánk, mivel már ott is kihalóban van az állattenyésztés, a fiatalok "felköltöznek" a városokba, s az idősebb korosztály már nem győzi a sok jószágot. Tehát a tárgyra visszatérve: régen - s sok helyütt még ma is - mindennapos volt az, hogy vannak állatok a háznál. Tyúkok, kacsák, pulykák, galambok, disznók, juhok, s valahol még tehenek, lovak is legelésztek, eszegettek az udvarban nagy nyugalomban. Ez a változatos kép tárulhatott elénk belépve egy nagyobb falusi udvarba, de ebben a nagy sokszínűségben egy dolog közös volt: az, hogy minden állatot valamilyen termékéért - tejéért, tojásáért, vagy például igaerejéért - tartottak. Itt nem volt olyan, hogy valamelyik jószágnak ne lenne haszna: a kutya őrizte a házat, a macska megfogta az egereket. Hát én innen eredeztetem azt, hogy a tyúkot még ma is, amikor vadászgörényeket sétáltatnak az utcán, haszonállatnak tartanak, s hogy nem látják meg bennük elsőre azt, mint bármelyik másik házikedvencben: a szeretetreméltóságot, a kedvességet.

Csibe ül a fűben

No, de lépjünk vissza a jelenbe, hogy még mondhassak pár szót arról, hogy a tyúkok hogyan is tudnak ilyen jó házikedvencek lenni.
Sokan elborzadnak (Egy szárnyast simogatni?!), vagy meglepődnek, ha azt mondjuk nekik, hogy mi igenis szoktuk simogatni a tyúkokat, s még Picirkust (ez még megér egy misét), a kakast is. Valószínűleg először nekik is fura volt ez a nagy dédelgetés - úgy meg főleg, hogy régi helyükön több, mint valószínű, hogy nem csináltak velük ilyet -, mert  - például a macskákkal ellentétben - itt a csibéket nem szokta nyalogatni a kotlós, ilymódon nem lehet nekik ismerős ez az érzés. Ennek ellenére a kezdeti csodálkozásuk után elkezdték szeretni a dédelgetést, olyannyira, hogy ma már a legnagyobb nyugalomban elüldögélnek az ölünkben tízperceket is, élvezve a simogatást.

Mi zöld a fű!

Ezen belül is kimagasló Picirkus "teljesítménye", aki  még azt sem igényli, hogy leüljünk vele; a hónunk alatt, vagy a kezünkben örül a különlegességnek. Kimondottan megnyugtató érzés, ahogy ott szuszog egy kis tollgombóc a kezeink között, az a tollgombóc, aki időnként oly vehemensen kukorékol, s nagy odaadással védi tyúkjait. Fura, amikor ismerőseink arról mesélnek, hogy egyik-másik kakas milyen harcias, félelmetes (akkor meg főleg, ha arról van szó, hogy emiatt kellett levágni a kakast), Picirkus mellett ez oly elképzelhetetlen...

A kezes kakas

A simogatás-témát befejezvén haladjunk tovább egy következő gondolat felé:
Szerintem (és szerintünk) annak is megvan a jó hangulata, amikor - bár még csak közeledünk a kifutó felé - már ott állnak az ajtóban szárnyasaink, s várják, hogy milyen finomságot hozunk nekik. Bár ennek sokszor csak az a vége, hogy szomorúan visszabandukolnak csipegetni, ha látják, hogy most nem készültünk semmi étellel (elvégre nem vihetünk mindig valamit, amikor kimegyünk hozzájuk), még így is jó érzés, hogy tudják, hogy számíthatnak ránk. Az utóbbi időben már a terményláda és a takarmányos zsákok hangját is megtanulták, s tudják, hogy ha ezt hallják, már mehetnek az etetőtáljukhoz - pont, mint a kutyák.

Zöld-ség

Ezzel a témával kapcsolatban még egy történetet szeretnék elmondani: Télen, mikor még nem volt semmi a veteményesben, s amikor még füvet sem vetettük, sokszor kieresztettük őket a kertbe kalandozni, kapirgálni. Ez nekik is, és nekünk is jó volt: ők nagyobb szabadságot, mi pedig egy kis "rotakapálást", s trágyázást kaptunk. Ekkor megesett, hogy hátramentünk hozzájuk, a kezünkben víve egy tálat, benne a komposztra szánt dolgokkal. Ekkor - nem tudván, hogy csak fonnyadt zöldséglevelek, hagymahéjak vannak benne - az egész csapat a sarkunkba szegődött, nehogy kimaradjanak a legújabb lakomából. Bár nem vált be a számításuk, azért szívesen áttúrták a komposztdombot, hátha van ott mégis valami finomság.
Szintén télen történt az is, hogy - miután már eléggé kitanulmányozták a kertet - elcsavarogtak, a végén az előkertben kötöttek ki. Ennek mi nem annyira örültünk, de ők annál inkább: Egy új hely, ahol még nem voltunk!

Szemrevétel

Az előbbieken kívül természetesen a meglepően nagy eszük miatt is lehet szeretni őket, melyről Okos tyúk - avagy valóban buták a tyúkok? című cikkünkben írtunk bővebben.
Ezeket a gondolatokat szerettem volna megosztani veletek; de mondjátok el ti is véleményeteket erről a témáról a cikk alatt egy kommentben! Kíváncsian várjuk meglátásaitokat, hát ne habozzatok, ragadjatok billentyűt, s fogalmazzátok meg nézeteiteket!